Beszélnünk kell a rasszizmusról!

Körülnézek és azt látom, hogy a világon jóérzésű emberek milliói emelik fel a hangjukat a rasszizmus ellen, míg hazánkban pont az ellenkezője miatt vonultak az utcára. Sőt, elkövettem azt a hibát is, hogy kommenteket olvastam a témában. De hát nem kell ezen meglepődni, a saját bőrünkön tapasztaljuk: aki nő, hallgasson és menjen a konyhába (vagy inkább szülni, hogy beteljesítse női princípiumát), aki meleg, vonuljon a négy fal közé, aki pedig nem "magyar", menjen haza! Természetesen még a pirézek is... 

Nagyon fontos ezekről beszélnünk, mégis jó pár napig gondolkoztam azon, hogy írjak-e erről a kérdésről, mert bizonytalan voltam. Egyrészt azért, mert közvetlenül nem kapcsolódik a blogom témájához, másrészt pedig azért, mert egy rendkívül érzékeny téma ez, amiről mindenkinek megvan a maga szilárd és megingathatatlan véleménye. Éppen ezért (általában az abortuszhoz, a feminizmushoz vagy a veganizmushoz hasonlóan) igen komoly "hajtépésekhez" tud vezetni. De arra jutottam, hogy vannak dolgok, amik túl fontosak ahhoz, hogy hallgassunk a kényelem és a látszólagos béke érdekében. Mert béke az valójában pont nincs. Ehhez elég volt csak pár kommentet olvasnom és világossá vált.

Ezért beszélnünk kell. Nem magunkért, hanem mások érdekében kell kiállni. Úgy gondolom, hogy állatjogokért napi szinten felszólaló bloggerként, influencerként alapvető kötelességem kiállni a nem humán állatok jogai mellett az emberek alapvető jogaiért is. Szerintem ha már felismertük, hogy egyetlen élet sem érhet többet vagy kevesebbet a másikénál (és ezt már a "haszonállatokra" is kiterjesztettük), evidensnek kell lennie számunkra, hogy ugyanez igaz az emberekre: nemtől, kortól, bőrszíntől, nemi identitástól vagy szexuális orientációtól teljesen függetlenül. 

Ugyan a világot jelenleg az USA-ban történtek rázták meg, ma nem erről szeretnék beszélni, hiszen a hazai közönségnek írok, magyar nyelven, csak a ránk lehetnek hatással a soraim, ezért szeretnék valami olyat megfogalmazni, ami valóban hasznos lehet. Mert mindeközben hazánkban is történtek ehhez köthető események. Csak sajnálatos módon nálunk pont az ellenkezője zajlott le annak, ami a világ túlsó oldalán bontakozott ki: nálunk tömegek vonultak végig a fővároson azt skandálva, hogy "igenis van cigánybűnözés". Ahelyett, hogy egyedi eseteket vizsgálnánk, előítéletek és rasszizmus alapján ítélünk meg teljes társadalmi rétegeket. És félre ne értsen senki: borzalmas dolog, ami Deák téren történt a fiatalokkal. Éppen ezért az elkövetőknek bűnhődniük kell. De nem egy egész csoportnak és nem egy egész társadalmi rétegnek kell az elkövetők tettének súlyát cipelni! Nincs cigánybűnözés. Bűnözés van, bűntettek vannak, amelyek elkövetői között vannak fehérek, magyarok, romák, feketék, nők és férfiak, még akár fiatalkorúak is. Ha ezek közül kiemelünk egy csoportot, és őket általánosan lenézzük, máshogy kezeljük emiatt, akkor azzal csak rontunk a helyzet súlyosságán. Ugyanúgy, ahogy egy nők elleni erőszak kapcsán rendezett tüntetésen káros és nem helyes általánosságban "férfibűnözésről" beszélni és minden férfit elítélni az elkövetők és a rendszer hibái helyett, úgy ugyanez ebben az esetben is káros és rossz. De sajnos ez a tüntetés nem egyedi eset volt. Olvasgattam a felvonulással kapcsolatos kommenteket és mindenhol azt olvastam, hogy "márpedig ilyenek", "aki akar, ki tud törni" vagy "nem is akarnak beilleszkedni". És egyszerűen fáj a szívem, hogy ez a közhangulat itthon. Nem csak fáj, megszakad.

Nem szeretnék hosszas szociológiai és pszichológiai elemzésekbe belemenni, de minden alkalommal, amikor valaki arról beszél, hogy mennyire "mások" meg "nem illeszkednek be" mindig eszembe jut egy sok-sok éve történt eset. Még én is szinte gyerek voltam, de a mai napig emlékszem rá, annyira megrázott: kicsi, talán maximum négy éves roma kislány énekelt a buszon pár aranyos gyerekdalt. És mi volt az emberek reakciója? Összenéztek, grimaszoltak, fel voltak háborodva. Ma már tudom és látom, ha ugyanezt az én unokahúgom teszi nyilvános helyen: megtapsolják, megdicsérik a kis hangját és beszélgetnek vele. Ha mi egészen kicsi koruktól kezdve úgy kezeljük és arra kondicionáljuk őket, hogy ők mások és más elbírálást kapnak, ha egészen kicsi koruktól kezdve azt tanítjuk nekik, hogy nem elég jók, akkor milyen jogon kérjük rajtuk számon azt, ha lesz közöttük olyan, aki nem illeszkedik be úgy, ahogy mi azt elvárnánk? Ha mi magunk közösítünk ki valakit kicsi gyerekkora óta, milyen jogon várjuk el tőle, hogy hozzánk tartozónak érezze magát?  Erre még visszatérek később, de addig nézzünk pár másik kérdést: Ki dönti el, hogy ki illeszkedett be és ki nem? Ki dönti el, hogy ki az, aki közénk tartozó és ki nem? Ki dönti el, hogy meddig kell feladni önmagad és a hagyományaidat és beilleszkedni? Hol van a határ? A te értékrended szerint kell beilleszkednie vagy azért a saját értékrendjét megtarthatja a másik? És ha a saját értékei, hagyományai szerint él és gazdagítja a társadalmunkat, akkor az valóban elítélendő lenne? Ugye, hogy nem olyan egyszerű ez a kérdés!

Ráadásul közöttünk, "magyarok" között is vannak olyanok (legalább annyian), akik "nem illeszkednek be", akik nem dolgoznak (jelenleg például nekem sincs munkám), és közöttünk is vannak, akik nem tesznek meg bizonyos elvárt dolgokat. Sőt, a magyarok között is vannak olyanok, akik másokat bántalmaznak. Engem például már megszámolhatatlan alkalommal zaklattak férfiak az utcán, tömegközlekedési eszközökön (néha nem csak szavakkal, hanem tettlegesen is) vagy az online térben, de egyszer sem tartozott az illető bármilyen kisebbséghez. Mégsem vonulok az utcán "férfibűnözést" meg "magyarbűnözést" kántálva. 

Ideje lenne belátnunk, hogy egyetlen különbség van: ha egy "magyar" ember él máshogy, társadalmunkba nem illeszkedő módon, akkor azt nem kötjük a fehérségükhöz, hovatartozásukhoz. Pedig ha így tennénk, és minden egyes ilyen ember magatartását és hozzáállását a "fehérséghez" vagy "magyarsághoz" kötnénk, akkor most én is küzdelmesen illeszkednék be a társadalomba, hiszen gyerekkorom óta meg lennék bélyegezve és hátrányból indulnék mindenhol. És én is nehezebben jutnék egyről a kettőre, a kiváltságos többségi társadalom pedig (aki a saját hibái felett elegánsan szemet huny) mutogatna rám, hogy "lám, én sem tartok ám ott, ahol kellene"... Így már érthető, hogy mi a baj ezzel?

Ez a rasszizmus egyik alapja, ami rendkívül káros hosszú távon, hiszen ellehetetlenít mindenkit az adott csoporton belül pár ember nem megfelelő viselkedése alapján. Miközben ugyanezek a viselkedési minták más csoportok tagjai között is jelen vannak, csak az ő esetükben ezeket nem kötik össze bizonyos jellemzőkkel, például a bőrszínnel vagy a származással.

Aki szeretne más szemüveget felvenni, annak ajánlom az HBO go műsorára nemrég felkerült Nullák és ikszek című sorozatot, ami néhány sokak szerint "normális" és "általános" sztereotípiát kifordít és egy fordított világba helyez, ezúttal a fehéreket illetve keresetlen jelzőkkel. Így látszik csak igazán, hogy mennyire hamis felvetéseken alapulnak ezek a gondolatok. Talán ha a saját csoportod esetében látod ugyanazt a bánásmódot, akkor jobban megérted, hogy miért rossz alapból. És nagyon jól mutatja milyen egy elnyomott társadalmi réteghez tartozni, akik nem érvényesülnek a munkaerőpiacon, az oktatásban, akik mindenhol hátrányból indulnak és előítéletek sokaságával küzdenek, miközben a kiváltságos réteg mindezt az ő hibájuknak, nemakarásuknak, lustaságuknak és iszákosságuknak állítja be...

Ráadásul képmutatás és szemenszedett hazugság azt mondani, hogy "nem próbálkoznak" vagy "meg sem próbálnak tenni ellene" és társaik. Ez így egyáltalán nem igaz. Pedig hányszor hallom!  "Aki akar, el tud helyezkedni" - mondják emberek mindezt a saját fehér (esetleg pluszban férfi) privilégiumaik felismerésének teljes hiányában. Akár én is mondhatnám, ha kevésbé gondolnék bele ebbe az egészbe. De felismertem a tényt, hogy Budán, a második kerületben felcseperedett, fehér bőrű, csinos nőként, megfelelő családi háttérrel nagyon könnyen beszélnék ilyenekről, de reális tapasztalatom nincs arról, hogy milyen lehet más körülmények közül érkezni. Mert nem tudhatom, hogy valóban minden körülmény közül ki lehet-e törni. Mert sosem voltam a helyükben.

Nekem nem kellett soha előítéletekkel küzdenem. Gyerekként nem néztek rám csúnyán nyilvános helyen akkor, ha énekelgettem. A tanáraim is ugyanúgy kezeltek, mint a többieket. Ahogyan a szüleim megtehették, így támogattak abban, hogy egy évvel tovább tanuljak, így két tanítási nyelvű iskolát válasszak, és amíg egyetemre jártam is otthon lakhattam (sőt, már megint). A végtelenségig tudnám sorolni, hogy mi mindent kínált nekem tálcán az élet, a genetikám és a szüleim kemény munkája. De ez nem mindenkinek adatott meg.

Ugyanígy pályakezdőként sem kellett előítéletekkel küzdenem: ha bementem egy állásinterjúra, nem arról kellett meggyőznöm a jövendőbeli főnökeimet, hogy "én nem olyan vagyok, mint a többi magyar és adjon esélyt", hanem arról, hogy én vagyok a legjobb választás az adott pozícióra és ezért engem kell felvennie. Éppen ezért nincs jogom azt mondani, hogy bárki elérhet oda, hogy 27 évesen már marketing igazgató legyen, mert ez egyszerűen nem igaz. Ez az én utam és az én történetem, amiben hatalmas szerepet játszott minden olyan privilégium, ami nem a saját képességeim gyümölcse: a családom anyagi helyzete, a bőröm, a szemem és a hajam színe, a külsőm és rengeteg más tényező. De nem mindenkinek vezet ilyen könnyű út a sikerhez. Valakinek már azért is keményen meg kell küzdenie, hogy ennek a tizedét elérje az életben. 

És szerintem az egyik legalapvetőbb dolog, amit privilegizált helyzetünkben meg kell látnunk, hogy a saját cipőnket viselve nem tudjuk, milyen a máséban járni. Pont a napokban botlottam az alábbi posztba Instagramon, aminek az első mondata egy olyan üzenet, amit jó lenne, ha mindenki megértene, aki azt állítja, hogy bárki kitörhet és bárki találhat normális munkát, aki akarja: "Kiváltság, ha a rasszizmust nem megtapasztalod, hanem tanulsz róla." 

A kiváltságaink felismerése és az ezekről való önkéntes lemondás bizony azt is jelenti, hogy megszűnnek a saját (jogtalan) előnyeink. Mert ezentúl a másiknak sem azt kell bebizonyítania az állásinterjún, hogy "a gyerek mellett is rugalmas tud maradni" meg "ő nem olyan ám, és szeretne egy esélyt", hanem hozzánk hasonlóan nekik is a szakmai tapasztalataik kerülnek előtérbe. És ez az élet minden területén így lesz, hiszen a mi kiváltságainkat az ő hátrányos megkülönböztetésük révén tudjuk fenntartani. De már éppen ideje lemondani ezekről az alaptalan előnyökről.

Éppen ezért már itt az ideje, hogy ne arra használjuk a privilégiumainkat, hogy az előnyeinket mások kárán fenntartjuk, hanem arra, hogy kiállunk azokért, akik hangjára kevesebben figyelnek, akik hangját hajlamosabbak elnyomni a többségi társadalom tagjai. Ha már mi vagyunk az a réteg, akinek a hangjára jobban figyelnek, tegyünk valami jót, és álljunk ki azokért, akik nem hallanak vagy tanulnak a rasszizmusról, a homofóbiáról, a transzfóbiáról, a szexizmusról, a xenofóbiáról, a fajizmusról és társaikról, hanem a saját bőrükön tapasztalják ezeket nap, mint nap.

Vagy még jobb: legyünk a szócsöveik azoknak, akiknek a hangját elnyomják és osszuk meg az írásaikat, videóikat a témával kapcsolatosan! Segítsünk nekik abban, hogy meghallgassák őket!

De nem kell ehhez külön aktivistának lenni, ugyanezt beépíthetjük a mindennapjainkba is: ha egy értekezleten valaki a szavukba vág, vegyük át az irányítást a beszélgetés fölött és kérdezzünk vissza arra, amit mondani akartak és adjuk nekik vissza a szót, hogy megadjuk nekik a lehetőséget, hogy ők maguk is felszólalhassanak. És még millió más módja van annak, hogy segítsünk.

Mert ha nem is megyünk utcára, nem adakozunk vagy a saját körülményeink miatt nem tudunk többet tenni, beszélni akkor is tudunk. Ha mást nem is teszünk, legalább az érintettek üzenetét adjuk tovább. Mert szinte mindig lehetőségünk van felszólalni, ha a környezetünkben azt látjuk, hogy valakit elnyomnak, megaláznak vagy bármilyen módon hátrányosan megkülönböztetnek. És mindig, minden körülmények között lehetőségünk van arra, hogy a mellettünk éneklő roma kislánnyal kedvesek legyünk és megdicsérjük a hangját, szóljunk pár jó szót. De ha ezt valamilyen megfontolásból túl megerőltetőnek is érzed, legalább egy dolgot tegyél meg: ne bánts másokat, ne gyűlölködj, ne akard a saját elvárásaidat (nemi szerepekről, szerelemről, hagyományokról stb.) másokra erőltetni. Mert ha nem tudsz segíteni, akkor legalább ne árts, ne bánts és ne vonulj végig a városon rasszista szövegeket kántálva!

Ha jobban érdekel titeket ez a kérdés, akkor ajánlom nektek ezt a videót, amely ugyan csúszva, kb. 23 perc után indul el, de rendkívül érdekes és mindenképpen érdemes meghallgatni: LINK A VIDEÓHOZ

Egyéb megjegyzések:

1. Már a 33-as kapcsán is szerettem volna tollat ragadni, de akkor egyszerűen nem találtam a szavakat, annyira megdöbbentett, hogy a koronavírus csúcspontján valóban az egyik legfontosabb intézkedés a transzneműek ellehetetlenítése volt, az alábbi felszólalással karöltve: "az, hogy az érintettek hogy látják, teljesen közömbös". Végül hallgattam, mert ha minden alkalommal tollat ragadtam volna az elmúlt években, amikor valami hasonló megrázott, akkor egy emberjogi blogot írnék, nem ezt.  Márpedig az időm sajnos véges, így a szolidaritásomat általában más formában, más helyeken szoktam kifejezni. De az utóbbi időben túl sok dolog történt, és az elmúlt napok eseményei kapcsán elkövettem azt a hibát, hogy kommenteket is olvasgattam. Nem kellett volna!
2. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mennyire helyes vagy etikus ennek a cikknek a megírása, hiszen így a világ túloldalán élő feketék ügyéről vonom el az olvasók figyelmét más társadalmi rétegek irányába is, azonban nálunk is rettentő aktuális ez a téma csak más társadalmi csoportok kapcsán éleződött ki a helyzet. Hiszen annak ellenére, hogy ezt a cikket részben a világ túlsó oldalán zajló események is inspirálták, alapvetően a hazai közönségnek a hazai helyzetről írok, és csak itthon tudok értéket közvetíteni általa.  Azért nem tehetek, hogy a világ túlsó felén változzon a rendszer, azért viszont kiállhatok, hogy itthon változás legyen. És hazánkban most ez az a téma, amiről mindenképpen beszélnünk kell, és akik mellett mindenképpen ki kell állnunk.